Most egy nagyon komoly témáról fogok írni és áll mögötte némi kutatómunka is! Régóta foglalkozom a témával azonban míg a világ csak ezen részre figyel addig vannak történtek hasoló dolgok a világ másik részén.
Előszőr a holokauszt.
A holokauszt (a görög ὁλοκαύτωμα, holokautóma szóból: „teljesen elégetett”, t.i. égőáldozat). A szó a Szeptuagintából ered és a héber עוֹלָה ólá-nak („ami felmegy”), azaz a „teljesen elégő áldozat”-nak a tükörfordítása. Zsidó terminusa azonban nem ez,[1] hanem a Soa vagy Soá (שׁוֹאָה), ami a teljes pusztulást, kiirtást jelenti (jiddis חורבן) Churben).[2]
A holokauszt a náci Németország által kontrollált területeken a második világháború alatt végrehajtott, a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás neve, amelynek körülbelül hatmillió európai zsidó esett áldozatul
A náci rendszer más csoportokat is üldözött vagy próbált megsemmisíteni: a cigányokat (Porajmos), az oroszokat (különösen a hadifoglyokat), a lengyeleket (Generalplan Ost), a fogyatékosokat (Aktion T4), a homoszexuálisokat és a politikai vagy vallási ellenállókat, például a szocialistákat, kommunistákat vagy Jehova Tanúit.[4][5] Sok kutató nem veszi bele ezen csoportokat a holokauszt definíciójába, hanem azt a zsidó nép irtásaként határozza meg,[6] A nácik minden áldozatát figyelembe véve a halottak száma jóval nagyobb, a legtöbb becslés 9 és 11 millió közé teszi.[7]
Az üldözés és népirtás több lépésben valósult meg. A zsidókat a civil társadalomból kizáró nürnbergi törvények évekkel megelőzték a második világháborút. Koncentrációs táborokat létesítettek, ahol kényszermunkát végeztettek a foglyokkal, amíg azok bele nem pusztultak a kimerültségbe vagy valamilyen betegségbe.[8] A Harmadik Birodalom által újonnan meghódított keleti területekenEinsatzgruppéknak nevezett speciális alakulatok tömegesen kivégezték a zsidókat és a nácik politikai ellenségeit.[8] A zsidókat és a cigányokat gettókba zárták, ahonnan tehervagonokkal szállították őket a több száz kilométernyire fekvő haláltáborokba; akik túlélték az utazást, azok nagy részével gázkamrákban végeztek.[8] A német bürokrácia minden ága részt vett a tömeggyilkosságok megszervezésében, az ország – egy holokausztkutató szavaival élve – „népirtó állammá” vált.[9]
Hitler nem titkolta zsidók iránti ellenérzését; az 1925-ben kiadott Mein Kampfban Németország és az árja faj elleni világméretű összeesküvés szervezőiként írta le őket, akiket ki kell űzni az ország politikai és szellemi életéből. A kiirtásukról nem írt, de visszaemlékezések szerint négyszemközt már beszélt róla: Joseph Hell újságíró visszaemlékezései szerint 1922-ben ezt mondta neki:
| „ |
Ha hatalomra jutok, legelső dolgom a zsidók megsemmisítése lesz. Amint meglesz hozzá a hatalmam, akasztófasorokat fogok állítani – például a müncheni Marienplatzon –, amennyit csak a forgalom enged. Oda lesznek a zsidók felakasztva, kivétel nélkül; és addig lógnak ott, amíg bűzleni nem kezdenek; addig lógnak, amíg a higiénia szabályai engedik. Amint levágják őket, jön a következő adag, és így tovább, amíg csak marad zsidó Münchenben. Más városok követni fogják a példát, amíg Németország teljesen meg nem tisztul a zsidóktól.[11] Az 1930-as években a zsidók jogi, gazdasági és társadalmi mozgásterét egyre jobban leszűkítették. 1933-ban kitiltották őket a közszférából, eltiltották a jogászi, orvosi és mezőgazdasági pályától.[12] 1935-ben a nürnbergi törvények megfosztották őket állampolgárságuktól és megtiltották a nem zsidókkal való házasságukat. Az előző bekezdésre vonatkozolag és minden az Amerikai Egyesült államokban történt a 1941,december 7.-ei japán támadást követően ahol porig bombázták Pearl Harbort. Ez idő alatt rengeteg japán szarmazású élt amerikában. Ezek közül voltak olyanok akik már ot születtek és amerikai állampolgársággal rendelkeztek. Az Amerikai Egyesült Államok egyik legvitatottabb és legkényesebb belpolitikai manővereként tartják számon azt, ahogy a II. világháború alatt az ellenséges országokból kitelepült, vagy már az USA-ban született amerikai lakossággal bántak. Ez különösképp igaz volt a japán származású lakosságra. Jelen cikk ennek a jelenségnek a politikai hátterét, társadalmi hatásait, és utóéletét hivatott vizsgálni és bemutatni. Az Egyesült Államok és a Japán Császárság között 1941. december 8-án bejelentett hadüzenetet követően szinte azonnal mozgásba lendültek az ország belbiztonsági szervei, élükön az FBI-jal. A hadsereg alakulatait szintén mozgósították, és az ország gyárainak, valamint egyéb stratégiailag fontos objektumainak és területeinek őrzésére vezényelték. A háború első napjaiban több, többségében japán és német titkos ügynököt, vagy kollaboránst lepleztek le és börtönöztek be. Ezeknek az intézkedéseknek egyetlen céljuk volt: megakadályozni bármiféle, a Pearl Harbor hadikikötője és katonai létesítményei elleni meglepetésszerű támadáshoz hasonló akciót. A kémek elleni hajtóvadászaton és a katonai óvintézkedéseken kívül a kormány fellépett az „ellenséges idegenek” azaz az Egyesült Államokkal szemben hadat viselő országok (kezdetben a Japán Császárság, majd 1941. december 11-étől Németország és az Olasz Királyság, továbbá 12-étől a Magyar Királyság, a Román Királyság és Bulgária) állampolgárai ellen is. Az ellenséges idegenek számára külön ellenőrző bizottságot állítottak fel, ahol minden 14 év feletti személynek le kellett adnia fényképezőgépeit, lőfegyvereit és meg kellett adnia pontos személyes adatait. Ezek után állítottak ki a számukra egy fényképes és ujjlenyomattal ellátott „ellenséges idegen azonosító kártyát”, melyet a személyes irataik mellett mindig maguknál kellett hordaniuk. Minden „ellenséges idegen” státuszú egyénről aktát vezetett az FBI. Az „ellenséges idegeneknek” havonta jelentkezniük kellett az illetékes rendőrkapitányságon, és nem hagyhatták el bejelentés vagy engedély nélkül a lakóhelyük közvetlen körzetét. Az igazságügyi minisztérium összesen 1 100 000 ellenséges idegent vett nyilvántartásba, akik közül 92 000 japán, 315 000 német, és 695 000 olasz származású volt. Bár ezek a számok erősen megkérdőjelezhetőek, hiszen sok esetben csupán a név idegenszerű hangzása, vagy külső jegyek alapján is „ellenséges idegenné” nyilvánítottak olyanokat, akik már évek, vagy évtizedek óta az Egyesült Államokban éltek.
Ennél is tovább ment az 1942. február 19-én kiadott 9066. számú elnöki utasítás, melynek értelmében az Egyesült Államok bármely részét katonai területté lehetett nyilvánítani, ahonnan a nem kívánatos elemeket el kellett távolítani. Az utasítás nem mondta ki nyíltan, de elsősorban az USA-ban élő japán, és csak másodsorban olasz, vagy német származású amerikai állampolgárokra vonatkoztatták, akikre nem volt és nem is lehetett érvényes az „ellenséges idegen” jogállás. A 9066. számú elnöki utasítás értelmében az ország területének közel egyharmadát, nyilvánították katonai felhasználású területté, ahonnan azonnal kitelepíthették az „ellenséges külföldi származású” egyéneket.A tiltakozások ellenére a hatóság megkezdte működését egy korábban a Mezőgazdasági Tárcánál dolgozó politikus, Milton S. Eisenhower vezetésével, aki mellékesen Dwight D. Eisenhower tábornok legfiatalabb testvére volt. Az ő irányítása alatt kezdődött meg az internálótáborok fejlesztése. A kezdeti tervek szerint a táborok kialakításában és felépítésében az amerikai kertvárosokat vették volna alapul, ám egy 1942-es egyeztető megbeszélésen mind a katonai tanácsadók, mind pedig az érintett államok kormányzói politikai és biztonsági szempontokból is hevesen ellenezték az internálótáborok ilyen jellegű kialakítását. Ettől függetlenül a 10 darab, WRA (War Relocation Authority – Háborús Áttelepítési hatóság) által működtetett tábornak számos kritériumnak kellett megfelelnie, mint például elérhető munkalehetőség az áttelepítettek részére a mezőgazdaságban, vagy a feldolgozóiparban, megfelelő infrastrukturális feltételek, mint az energiaellátás, vízhálózat, tömegközlekedés, satöbbi. Továbbá megfelelő természeti feltételek, mint például kielégítő klimatikus viszonyok, jó minőségű földek, továbbá minimum 5000 fős befogadóképesség, és nem utolsó sorban állami tulajdonú földterületen felépített létesítmények. Így nem meglepő, hogy a táborokat jobbára gyéren lakott államokban, gyakran indiánrezervátumok területén jelölték ki. Alapvető kikötés volt az is, hogy a családokat egymástól nem szabad elszakítani. Az összes óvintézkedés és minden körültekintés ellenére Milton S. Eisenhower így írt volt felettesének: „Mikor a háborúnak vége, és hideg fejjel tudjuk majd szemlélni 120 000 ember népvándorlásának következményeit, nekünk, amerikaiaknak megbánást kell mutatnunk majd az elkövetett igazságtalanságokért.” Ebből is látszik, hogy az intézkedéseket nagyrészt átgondolatlanul, a háborús paranoia jegyében foganatosították. Nem sokkal a program beindítása után Eisenhowert leváltották, és Dillon S. Myer került a WRA élére. Míg a japán-amerikai katonák a fronton harcoltak a megbecsülésért és elismerésért, az otthon maradt barátoknak és családtagoknak sem volt könnyű dolguk. Bár az internálótáborokat igyekeztek úgy kialakítani, hogy élhető körülményeket biztosítsanak a kitelepítetteknek, mégis nehéz volt elhelyezkedniük, az előítéletek miatt. Azok, akik mégis munkát kaptak, keményen dolgoztak valamelyik közeli üzemben, vagy mezőn. A táborok lakóit (érthető módon) nem vonták be a haditermelésbe. A táboroknak saját újságaik, színházaik, sportpályáik, sőt vallási központjaik is voltak. A két meghatározó vallás, a buddhizmus és a kereszténység számos ágának szertartásait, ünnepségeit rendszeresen megtartották a táborokban. Több szakmai képzés indult a táborokban, a japán és angol nyelvű iskolák mellett, ahol a fiatalok, és idősebbek egyaránt szakmát tanulhattak, vagy folytathatták félbehagyott iskolai tanulmányaikat. A legfőbb tevékenységgé tehát a mindennapi életben felmerülő problémák megoldása vált a táborokban, szökés, nem történt. Ez ugyanígy igaz azokra a táborokra, ahol a kitelepítettek nemzetisége vegyes volt, így elmondható, hogy mind a japán amerikaiak, mind pedig sorstársaik alávetették magukat az ellenük hozott intézkedéseknek, és csak a háború végét várták. A legjellemzőbb magatartás a beletörődés, sőt sok esetben a depressziós tünetek mutatkozása volt a kitelepítetteken, akik közül sokan a háború vége után inkább visszatértek Japánba. A táboron belül kevés hely állt a családok rendelkezésére, sok helyen katonai barakkok mintájára épített épületekben helyezték el őket, melyeket papírvékonyságú válaszfalakkal különítettek el. Élelmezés tekintetében a WRA egységes fejadagokat szabott meg a táborlakóknak, melyek, ha bőségesnek és változatosnak nem is mondhatóak, mindenképpen elegendőnek bizonyultak, főleg kiegészítve a tábor területén a kitelepítettek által termesztett zöldségekkel és gyümölcsökkel. A táborok őrei eltérően viszonyultak a kitelepítettekhez. A legtöbb helyen nem történtek atrocitások, ám a hírhedt Lake Tule internálótáborban például lázadás tört ki az elégtelen orvosi ellátás, a rossz élet- és munkakörülmények miatt, melynek során a hadseregnek kellett beavatkoznia és szükségállapotot bevezetnie a táborban. A táborokban összesen körülbelül 100-120 000 japán származású amerikai állampolgárt internáltak a háború alatt, ezzel ők váltak a háborús erőfeszítésekkel összefüggésben, legnagyobb számban kitelepített etnikummá az Egyesült Államokban. Pontos számadatot nehéz mondani, ám a háborús adminisztrációs adatok között pontosan 120 313 kitelepített japán-amerikairól találunk feljegyzéseket, melyben közel 6000, már a táborokban született kitelepített is benne foglaltatik, így ez lehet a leginkább elfogadható számadat.
A háború alatt egyedül Colorado állam kormányzója kért elnézést nyilvánosan a kitelepítettektől, ám a háború befejezése után az amerikai japánok többsége elégtételt követelt. Ez bírósági tárgyalások sorát eredményezte, melyek során a kitelepítések során hátrahagyott ingóságok és ingatlanok elvesztése miatt összesen 148 millió dollár értékben érkeztek kárpótlási igények a volt kitelepítettektől, melyből 37 millió dollár értéket térített meg az állam, a jogosultság alapos vizsgálata után. A nagy változást 1988 hozta meg, amikor az addigra befolyásossá vált japán-amerikai polgári jogi mozgalom elérte, hogy minden egyes károsult 20 000 dollárnyi kárpótlást kapjon a háború alatt elszenvedett igazságtalanságokért. 1992-ben további 400 millió dollárt biztosított az állam, azzal a céllal, hogy minden károsult megkapja a kártérítését. Ezzel összesen 1 milliárd 600 millió dollárt fizettek ki a II. világháború alatt kitelepített japán-amerikaiaknak, kárpótlásként. Tehát joggal mondhatni hogy itt ugyan gázkamrák nem voltak nyílvános kivégzések se kimondottan se getto felszámolás de ugyanúgy elvették az emberi jogaikat ahogy németországban a zsidoknak magyaroknak lengyeleknek , melegeknek és fogyatákosaknak. Így nem lehet egyedül németországot hibáztatni a háborús bűnökért de tény hogy ott voltak a legembertelenebb eljárások ezért visszatérnék a hitleri németországhoz.
Olyan embereket képeztek ki gyillkolásra akiknek ezek után szinte természetessé vált az ölés. Egy embert volt hogy szórakozásból lőttek fejbe. Erre tökéletes példa a Schindler listája c film ami csodálatos módja az emberki keyetlenség és az emberség az embertelenségben c fejezethez. Hisz rengeteg ember volt aki álcázva magát hitleri tisztnek segített az emberken bújtatta őket élelmiszerrel látta le őket ahogy tette azt Oscar SChindler.
A holokauszt kezdetét gyakran a Kristallnachttól, 1938. november 9-től számítják. Néhány nappal korábban egy Franciaországba emigrált zsidó - Herschel Grynszpan - tiltakozásul lelőtt egy német diplomatát - Ernst Eduard von Rath-ot. Válaszul Németországban betiltották a zsidó lapokat, és kitiltották a zsidókat a német oktatási intézményekből. 9-én este civilruhás rohamosztagosok zsidóellenes zavargásokat szítottak, közel száz zsidót megöltek, több mint ezer zsinagógát és sok ezer zsidó lakást és boltot kiraboltak és felgyújtottak, és mintegy 30 000 embert koncentrációs táborokba vittek.[13] Hasonló események zajlottak Ausztriában is.
A háború kitörésével a német zsidópolitika második szakaszába lépett, melynek célja a zsidók területi elkülönítése volt.[forrás?] 1939 őszén a németek megszállták a mintegy kétmillió zsidó lakta Nyugat-Lengyelországot. Reinhard Heydrich, a Reichssicherheitshauptamt feje azt javasolta, hogy gyűjtsék a lengyelországi zsidóságot néhány vasúti csomóponton fekvő nagyvárosban létesítendő gettóba, ahol kényszermunkát végeztethetnek velük, és a vasút megkönnyíti „további lépések” megvalósítását. (Adolf Eichmann 1961-es vallatása során azt állította, hogy a „további lépések” kifejezés alatt fizikai megsemmisítést értettek.)[14] Ez meg is történt; a gettókban sok ezer zsidót meggyilkoltak, és még többen haltak meg éhségtől, betegségtől vagy a kimerültségtől, de szisztematikus kiirtásra ekkor még nem történt kísérlet.[8]   1940–43 között Németországból, Ausztriából és a későbbi Csehszlovákia területéről Eichmann vezetése alatt Lengyelországba deportálták a zsidókat. (Korábban Hitler azt tervezte, hogy a teljes európai zsidóságot Madagaszkár szigetére telepítik ki, ahol politikai túszként használhatják őket, a Madagaszkár-tervazonban logisztikailag kivitelezhetetlennek bizonyult.[15]) Egy részüket a gettókba telepítették, másokat koncentrációs táborokba zártak. A koncentrációs táborokat hatalomra kerülésük után hozták létre a nácik politikai ellenfeleik (a kommunisták és a szociáldemokraták) számára; az első, a dachaui koncentrációs tábor 1933 márciusában kezdte meg működését. Kezdetben alig voltak többek egy-egy pincénél vagy raktárépületnél, de némelyik idővel hatalmas, a városon kívül elhelyezkedő táborrá nőtt. 1942-re hat ilyen nagy tábor volt Lengyelországban.[16] A foglyok napi 12-14 órát dolgoztak a német hadiipar számára; sokan belehaltak az éhségbe, az őrök kegyetlenkedéseibe vagy az embertelen körülményekbe.[17]
Az antiszemitizmus valamennyi hagyományos eszköze (rémhírek terjesztése, gettók felállítása, a zsidók jogi és emberi diszkriminációja, gazdasági szerepük teljes megszüntetése) mellett iparszerű és tervszerű megsemmisítésükre törekedett.[8] 
A nemzetiszocialista cinizmus ezt a "zsidókérdés végső megoldásának" (németül: Endlösung der Judenfrage) nevezte. A nemzetiszocializmus antikommunista jellegének a holokauszt kiterveléséhez és végrehajtásához nincs köze[forrás?], de a kommunistákat és a zsidókat gyakran összemosták és együttesen támadták: 'judeobolsevizmus'. 1942 januárjában tartották Berlin mellett az ún. wannseei konferenciát, ahol tervezték a "végső megoldást".[18] Legkésőbb 1941 szeptemberében el volt döntve a zsidók meggyilkolása. A wannseei konferencián csak a terv végrehajtásának eszközeit beszélték meg.[19] A megszállt lengyel és szovjet területeken az első naptól fogva tömeggyilkosságokat hajtottak végre. A wannseei konferencia résztvevője volt Adolf Eichmann, aki később amagyarországi holokauszt megszervezője lett. Magyarországon a zsidók deportálása az Adolf Eichmann által vezetett Judenkommando irányításával és a magyar közigazgatás és csendőrség aktív támogatásával történt meg.[20][21] Közel félmillió magyar zsidó került Auschwitzba. Akiket nem öltek meg azonnal a gázkamrákban, azok munkatáborokba – mint Auschwitz-Birkenau – kerültek. De a munkatáborokba csak azok kerültek, akiket munkára alkalmasnak találtak. Akiket nem, azokat egyből elgázosították. Az Auschwitz melletti erdős területen levetkőztették őket, és azt mondták nekik: zuhanyozni mennek. Amikor a gáz az utolsó emberrel is végzett, a Sonderkommando (magyarul Különleges Egység: a gázkamrában és a táborban megöltek holttesteit elégető, főleg zsidókból álló munkacsapat) tagjai a holttesteket vagy tömegsírokba, vagy a krematóriumba vitték.[8] Nem kívánok további részletekkel számolni a bűnösök egy része a Nürnbergi perben megkapta a maga büntetését , Hitler fejbelőtte magát és persze zsidó feleségét akiket ugye annyira utált s akiket hibáztatott németország gazdasági és szociális hanyatlásáért.
Holokauszttagadás és holokausztrevizionizmus ??????????????????????????
Többen vitatják a holokauszt kapcsán folyó kutatások eredményeit. A hivatalosnak tekinthető, a történészek túlnyomó része által elfogadott adatokat a holokauszttagadók és a holokausztrevizionisták egyaránt megkérdőjelezik. (A két csoport között van átfedés, a holokauszttagadók is gyakran használják magukra a „holokausztrevizionista” (holocaust revisionist) kifejezést.) Holokauszttagadók szerint a holokauszt nem következett be, avagy nem szervezetten. A holokauszt-revizionisták elfogadják ugyan a zsidó népirtás tényét, de szerintük hatmilliónál lényegesen kevesebb zsidót öltek meg a nemzetiszocialisták. Több alternatív vélekedés is létezik, miszerint a náci vezetés tudta nélkül történt a zsidók kiirtása, avagy nem voltak tömeggyilkosságok a koncentrációs táborokban. Mivel a holokauszt a történészek szerint az egyik legjobban dokumentált jelenkori történelmi esemény,[49], a holokauszttagadók álláspontját nem tekintik hitelt érdemlőnek. Az Egyesült Államok legnagyobb történészegyesülete, az Amerikai Történeti Társaság véleménye szerint a holokauszttagadás ,,legjobb esetben is csak a tudományos csalás egyik formája.”[50]A holokauszttagadás nyilvános pártolása bűncselekménynek minősül számos országban, beleértve Ausztriát, Belgiumot, Csehországot, Franciaországot,Izraelt, Lengyelországot, Litvániát, Németországot, Olaszországot, Romániát, Svájcot, és Magyarországot is. A „történelmi revizionizmus” (historical revisionism) a történelmi kutatások egyik fő módszere, a történelem ismételt felülvizsgálata a tények ismeretében. A történészek nagy része szerint viszont a holokausztrevizionizmus a történelmi tények szándékos félreértelmezése. Gordon McFee szavaival: „a revizionisták abból a következtetésből kiindulva, hogy a holokauszt nem következett be haladnak visszafelé a tényeken, és azokat az előre rögzített végeredményhez alakítják. Más szóval, megfordítják a helyes metodológiát … feje tetejére állítva a tudományos kutatás bevett módszereit.”[51] A Public Opinion Quarterly amerikai társadalomtudományi folyóirat szerint „nincs olyan elismert történész, aki megkérdőjelezné a holokausztot, és azok, akik támogatják a holokauszttagadást, túlnyomórészt antiszemiták vagy neonácik.” A revizionisták által hivatkozott olyan munkák, mint Norman Finkelsteinpolitológus művei nem holokauszttagadók, hanem a holokauszt tényének későbbi politikai vonatkozásaival, kihasználásával foglalkoznak.[52]
Én megkérdezném azoktól az emberektől akik ezt a tényt tagadják hogy voltak táborok gázkamrák gyilkos kísérletek és tömeg mészárlások ahol kisgyerekeket küldtek gázkamrába hogy néznek azok szemébe akik esetleg túléltek egy ilyen tábort és saját bőrükön tapasztalták a náci diktatúra minden borzalmait. Több ilyen tábort amerikai felszabadító csapatok találtak meg akik teljesen ki voltak akadva milyen embereket találtak ott. Már bocsánat a kifejezésért majdnem hogy zombikat . A körülmények embertelenek voltak. (Elit alakulat utolsó rész!!!!) Én olvastam szintén egy könyvet a horogkereszt rémtetteivel kapcsolatban és nincsenek kétségeim hogy ezek valójában megtörténtek és rengeteg könyv és hanganyag van ami megmaradt és amit a kegyetlen ss tisztek örökítettek meg saját embertelen magatartásukkal és sajnos a végén se bánták meg tettüket . Számomra ez a legelkeserítőbb. Hittek egy hamis eszményben. Amit elhitettek velük. Holott Hitler ugyanolyan zsido származású volt mint akiket annyira utált és mit ad isten egy zsido nőt vett feleségül tehát az egész ideológiáját a w c-be dobta ezzel a lépéssel. Nem tudom azok a szerencsétlen emberek akiket marhavagonba zsúfolva szállítottak hogy tudnak minden nap megküzdeni ezekkel az emlékekkel. Borzalom ami akkor történt de sajnos más népek is követtek el borzalmas dolgokat. Végül ajánlom Kertész Géza : sorstalanság c művét olvasásra!!!! A film nem adja vissza amit a könyv! Képeket úgy döntöttem nem rakok be mert túl felkavaróak és túlságosan embertelenek nem akarok kegyeletsértő lenni de úgy érzem el kell mondani a véleményem miszerint ez még egyszer nem történhet meg! Mert ez az ember ellen elkövetett legnagyobb bűn. Szörnyű és érthetetlen ami ott történt talán mi újabb generáció meg se érthetjük és remélhetjük hogy ezt se mi se gyerekeink se unokáink nem élhetik át!!!!!!
|
